Vörös István immár több mint két évtizede járja a saját útját, és napjaink talán egyik legtermékenyebb alkotóművésze. Vélhetően maguk a legmegveszekedettebb Prognózis-hívők sem tudták meghatározni azt a műfajt egykoron, amelyért feltételek és kompromisszumok nélkül rajongtak, továbbá zarándokoltak el az ország legkiesebb zugába is egy-egy koncertért, kedvenceiket követve. Nincs ez másképp a szólókorszakban sem, a különbség talán annyi, hogy a Prognózis „hajsza rockját” felváltotta az utóbbi idők „kult rockja”. A címke mindegy is, a hangsúly a zene és az előadó szerethetőségén van.

Rögtön az elején szögezzük le: a zenészek utálnak kategorizálni. Többségük egyenesen hidegrázást kap attól, ha a zenekritikus, a szakújságíró, vagy épp a közönség „műértő” része netán az alkotás valamiféle beskatulyázásával próbálkozna. Ilyen megfontolásból magam is igyekszem csínján bánni a különböző címkézésekkel, ám lássuk be, nem mindig sikerül. 
Legeklatánsabb példa erre az egykori Prognózis előadó-frontembere, zeneszerző-szövegírója, gitárosa, hangszerelője, aki a népszerű ötös fogat stílusát „hajsza rocknak” nevezte, míg az utóbbi szólóévek muzsikáját „kult rockként” aposztrofálta. Ezzel alaposan feladva a leckét a fentebb emlegetett gárdának.  Aztán kiderült, a címke tulajdonképpen nem is annyira fontos, mint a tartalom és a forma, illetve annak egysége. 

Közös jellemzőjük ugyanis a dallamos, könnyen megjegyezhető muzsika, a fontos mondanivalójú szövegvilág, valamint az ízes, virtuóz, mégis mindenki számára értelmezhető gitározás. A lényeg, hogy a produktum összességében értékes, hallgatható és szerethető legyen. 

Miután a gyökerek azonosak, a szólópálya részét alkotó művek éppolyan tulajdonságokkal bírnak, mint a korábbi Prognózis-időszak örökzöldjei, ugyanis közös mozgatórugójuk az egykori alapító-frontember; vagy, ahogy mindenki szólítja: Vörös Pisti. A korábban zenekari keretek között tevékenykedő zenésznek az elmúlt huszonhárom esztendőben sikerült kiteljesednie, valóságos stíluskavalkádot teremtve megfelelni az új kihívásoknak, amelyek más és más dimenziókba helyezik a már sikerre vitt szerzeményeket. Csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb technikai megoldások, úgy látszik, az ötletek tárháza kimeríthetetlen. Mintha a táguló értelmű, a világ újdonságai előtt ajtót nyitó kamasz – esetünkben a már érett Vörös István – ismerkedne az Előjelek stúdiótechnika adta lehetőségeivel, szinte falja az összes létező, komputeren fellehető elektronikus lehetőségeket, digitális effekteket. Szerencsére nem viszi túlzásba, mindvégig megmarad a jó ízlés szabta határok között. Mintha valaki épp a kellő időben súgná a fülébe: ennyi... 
Aztán máris belecsap a soron következő nótába, amely némileg, vagy épp száznyolcvan fokos fordulattal homlokegyenest más világot tár elénk. 

Hogy az emblematikus szerzemények újragondolása, átöltöztetése, modernizálása a szerzőben mikor fogalmazódott meg pontosan, nem tudni; annyi bizonyos, hogy a széria első része 2010-ben látott napvilágot, miképpen az is bizonyos, hogy szükség, sőt igény van rá. Különös tekintettel az MHV Rottenbiller utcai stúdiójában ’84-ben és ’86-ban rögzített Prognózis-vinilanyagokra, amelyek hangzása finoman szólva sem ütik meg azt a technikai mértéket, amelyet a zenei tartalom és a zenészek kvalitásai egyébként megkövetelnének. A kilencvenes, illetve kétezres évek zeneanyaga már kinőtte ugyan e gyermekbetegségeket, a technika fejlődése azonban nem állt meg – sőt. A Hallgass… sorozat nem titkolt célja a régi sikerek leporolása, új köntösbe öltöztetése mellett az, hogy a mai kor kihívásainak megfelelően szólaljanak meg. Vagyis a régebben kiötlött míves dallamok átmentése, illetve a fiatalabb generációkkal való megismertetése.

Példa erre az albumnyitó Ámor rövidke, instrumentális, akusztikus gitáros tétele, amely spanyolos-latinos hangzásvilágával képes a borongós őszi hangulatot is mediterránná változtatni. Ugyancsak felkapjuk a fejünket a régi Prognózis-siker, az Ajtók előtt remake-jére, ahol a már említett gitársound a vonósok hangzásával képez érdekes és izgalmas kontrasztot. És, ha már gitár: ott a Türelem című nóta, amelynek szívbe és lélekbe markoló szólója valósággal lúdbőröztet…  A 90-es évek Prognózisa képes volt megmutatni, milyen is az igazi rock and roll; ebből sokat megőrzött az Olyannak szeress darabja, ám a fiatalító műtéti beavatkozást mégsem kerülhette el. A stúdiótechnika modern vívmányai jöttek, láttak és győztek. Érdemes kitérni a dalszövegek komoly vagy épp játékos mondanivalójára, amely – többek között – a Jeleket küldök tételében ölt testet: 

– ami nagyjából annyit tesz, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Lásd Vörös-koncertek… Vérbő hangulatfokozó a Dal még most is a régi, amely akár Fradi-induló is lehetne (amúgy meg igazi nosztalgia a javából), vagy a Megvár minket a Balaton, amely itt és most közönség énekeltetős koncertbevágással ér véget. 
Persze a szerelem, az erotika, mint örök téma sem maradhat el, legfeljebb a megközelítés változik. A Ma éjszaka gospelkórus-támogatást kap, a kamaszéveket felidéző Mindent, csak azt nem tétele, azt gondolom, nem igényel különösebb magyarázatot. Miként a St. Martinnal duettező Pár órás öröm sem, amely a már nem éppen ifjúkori szerelmet állítja középpontba.  
A XXI. század korszellemének megfelelően effektekkel tűzdelve, úgynevezett remix verzióban szólal meg a 2017-es Nem várok, míg lemegy a Nap, amely a címbéli utalás ellenére sem óhajt versenyre kelni a V’Motorock egykori megaslágerével. Miért is tenné, amikor a dal így is megállja a helyét. Csakúgy, mint az egész album.