Napszerelmesek

Egyre hull az az átkozott;
az utcán söpör a szél.
Kihalt a part, hideg a föld,
nyakunkon dohog a tél.

Zárd be jól az ajtót,
csukd be az ablakot;
összebújva májusig
kihúzzuk valahogy.

Szédült napszerelmesek a sötétben;
a nyár még ott csillog a szemükben.
A láncravert, hideg napok után,
egyszer eljön majd a szabadság.

Meztelen úsztuunk a tóban,
mindent, mindent szabad.
A pákozdi dombon először
engedted el magad.

Tom Waits hörgött a rádióból
minden csütörtökön.
Bodzavirágot kerestünk
fenn Dobogókőn.

Szédült napszerelmesek a sötétben;
a nyár még ott csillog a szemünkben.
A láncravert, hideg napok után,
egysze

Kietlen hajnalon

Kietlen hajnalon a vonatról leszállt,
keserves útvesztőkön hazatalált.
Bolondnak tarthatsz - ennyit suttogott -
mégis visszajöttem, újra itt vagyok!
Félénken átölel, ismerős ez a mozdulat,
- zavartan kérdi - hogy mi van velem.
Álmodtam sokszor, hogy újra itt leszel,
nyughatatlan énem menedékre lel.

Elmúlt három év, és mit is mondhatok,
veled szemben most is védtelen vagyok.
Hiába próbáltam elfeledni, de nem sikerült,
áthúzni mindazt, ami rólad szól.
A legszebb álmom voltál, s nincs senki más,
aki valahol mélyen, mindig visszavárt.
Akarlak most is, de lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hogy higgyek neked.

Kietlen pályaudvar, esőt hord a szél,
e novemberi hajnalon az ember mit remél.
Magányos érkezők, álmos vonatok,
némán visszatérő, hűvös holnapok.

Itt állunk tétován, fáradtan összeborulva,
és lassan a város életre kel.
A legszebb álmom voltál, s nincs senki más,
aki valahol mélyen, mindig visszavárt.
Akarlak most is, de lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hogy higgyek neked.
A legszebb álmom voltál, s hogy lesz tovább,
mondd, mit jelenthet egy új találkozás.
Akarlak most is, lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hadd higgyek neked.
 

Ma éjszaka

Hosszadalmas esték, békés unalom.
Miért töprengsz, ha érzed, itt az alkalom?!
Egy rekedtes hang a magányról énekel;
tudod milyen érzés az, ne menj el!

Naphosszat dolgozol, s még örülsz, hogy teheted.
Csalódsz majd, ha egyszer értelmét keresed.

Ma éjszaka, ma éjszaka
miénk lesz egy csöppnyi földi csoda!
Itt nem láthat meg senki, bújj hát közelebb!
S ha elmúlik az éj, melletted ébredek.

Kétségek gyötörnek, ha nem vagyok veled;
mikor felhívlak és foglalt, vagy félremegy.
Álarcot felöltött angyal a szerelem,
kit megérinthetsz mégis végtelen.

A hétköznapok sivársága az álmaidra ül,
de romantikus vágyak élnek legbelül.

Ma éjszaka, ma éjszaka
miénk lesz egy csöppnyi földi csoda!
Itt nem láthat meg senki, bújj hát közelebb!
S ha elmúlik az éj melletted ébredek.
 

Hagyd, hogyha menni akar

Különös játszma a szerelem,
hiába menekülsz;
elveszted a kontrollt magad fölött,
ha egyszer belekerülsz.

... és, ha reménytelen most a helyzeted
ne okold önmagad,
Ami elkezdődött, az törvényszerű,
hogy valahogy megszakad.

Ezernyi bűvös érzés,
sejtelmes gondolat,
behálózzzuk észrevétlen,
magunknak a másikat.

Okosnak lenni könnyű,
megfogadni nehéz;
de biztosra veheted az alapszabályt:
féltékeny sohase légy!

Hagyd, hogy menjen,
ha menni akar,
hagyd, hogy menjen el,
hagyd, hogy magától visszajöjjön,
úgyse felejthet el.

Egy mosollyal indul a játék,
csak néhány találkozás,
s azt veszed észre, hogy rajta kívül
nem lehet senki más.

...és ha gubancolódnak a szálak,
és már semmi se véd,
barátom, ne feledd az alapszabályt:
féltékeny sohase légy!

Inkább hagyd, hogy menjen,
ha menni akar,
hagyd, hogy menjen el,
hagyd, hogy magától visszajöjjön,
úgyse felejthet el.
 

Felemás állapot

Nehezen múlnak az éjszakák,
hidegek a nappalok.
Egy lepusztult, rideg szállodában
mindjárt megfagyok.

Ritka a jó szó, a baráti hang
az ostobák között;
kitartok még, de amint lehet,
azonnal hazaszököm.

Bárcsak itt lennél velem!
Én már nehezen viselem.
Az egy felemás állapot,
hogy te otthon, én meg itt vagyok.

Idegen országban összezárva
négy bolond zenész.
Robot a munka és tompul az agy,
a melótól zsibbad a kéz.

Örokos viták, veszekedések,
hátsó gondolatok.
Mit ér az egész, ha életünk
csak a pénz körül forog!?

Bárcsak itt lennél velem!
Én már nehezen viselem.
Az egy felemás állapot,
hogy te otthon, én meg egyedül itt vagyok.

Autópályák, kilométerek,
távozó vonatok.
Disentis, Burgdorf, Widnau.
Most ki tudja hol vagyok?

Idegen város, idegen arcok,
félig értett szavak.
Hiába mosolyogsz, hiába minden,
nekik más maradsz.

Bárcsak itt lennél velem!
Én már nehezen viselem.
Az egy felemás állapot,
hogy te otthon, én meg egyedül itt vagyok.


Hova menekülj

Csodára várva ülsz a telefon mellett.
Kiábrándító, pocsék a helyzet.
Mennyi félbemaradt akció,
mennyi színe hagyott illúzió!
Arra gondolsz, hova menekülj.

El messzire, el
innen messzire el!
Hol magasak a fák, s a fű,
akad egy menedékhely.

Csodára várva ülsz a járda szélén.
A kőrengetegben, a belváros mélyén.
Mennyi ingerült, hűvös arc,
mennyi szorongás, mennyi harc!
Arra gondolsz, hova menekülj.

El messzire, el
innen messzire el!
Hol magasak a fák, s a fű,
akad egy menedékhely.

 

Eljövök érted

Hol vannak már azok az évek:
nem lehet, hogy felejtünk.
Mikor egy rock-koncerten az első sorban
feltettük a kezünk.
Mikor holtfáradtan hazaindultunk
egy lepusztult vonaton;
és összefogva egymásba bújtunk
titkon, kinn a peronon.

Aztán csörgött a telefon, nem jössz többet,
meg különben is mást akarsz.
Én is! feleltem, fölényesen.

Azóta kereslek mindenkiben,
hasonló akadt, de igazi nem.
Próbáltad mással, meg egyedül is
elfeledni az emlékeink.

Egyszer úgyis eljövök érted!
Akarlak nagyon, ugye érzed?!
Egyszer úgyis eljövök érted!
Akarlak, méis félek.

Hol vannak már azok az álmok,
amit együtt keresünk;
hogy e panel-világból egy szép napon
örökre elszökünk.
De valahogy mindig itt maradunk,
gond és küszködés.
Megértelek, hogy nehéz volt,
fárasztó ez az egész.

Csak telnek a napok, múlik a hét,
nincsen változás.
Megőrjít ez a szürkeség.
Hívnálak, de a büszkeség
legyőzi bennem a szenvedélyt.
Fájó sebeket szaggatok,
egy rögeszmés őrült, bolond vagyok!

Egyszer úgyis eljövök érted!
Akarlak nagyon, ugye érzed?!
Egyszer úgyis eljövök érted!
Akarlak, mégis egyedül tőled félek!

Hol vannak már azok az évek,
nem lehet, hogy felejünk!
Mikor egy hátizsákkal nekiindultunk
és üres volt a zsebünk.
Éjbe nyúló beszélgetések,
naiv gondolatok.
Még átöleltél s fülembe súgtad:
mindig veled maradok!
 

A vadabbik énem

Boldog vagyok, ha találkozunk;
jó, hogy az enyém vagy;
csak arra kérlek kedvesem,
ne hagyd el magad!

Ha tetszeni akarsz, fontos az,
hogy vonzó legyen a kép.
Az én barátnőm olyan legyen,
amilyet szeretnék.

Elsősorban arra vágyom
a klumpád felejtsd otthon;
szexisebb egy magas sarkú,
nem először mondom.

Nem nagy kérés beláthatod,
hogy mindig szép legyél;
majd én is olyan pasas leszek
amilyet szeretnél.

Nem tudhatod, nem tudhatod,
hogy férfiszemmel, mi az, ami számít,
mi az, ami izgat, mi az, ami kábít.
Nem tudhatod, nem tudhatod!

... bár napról-napra mindjobban érzem,
hogy kihozod belőlem a vadabbik énem.

Bátran fesd ki a körmeidet,
ne sajnáld a rúzst;
máris valami bizsereg bennem;
rögtön lángra gyújt.

A lelkem mélyén imponál,
roppant hízeleg;
csak ámuldozzon a sok haver,
ha meglátnak veled.

Nem tudhatod, nem tudhatod,
hogy férfiszemmel, mi az, ami számít,
mi az, ami izgat, mi az, ami kábít.
Nem tudhatod, nem tudhatod!

... bár napról-napra mindjobban érzem,
hogy kihozod belőlem a vadabbik énem.

Nem tudhatod, nem tudhatod!

Nem tudhatod, nem tudhatod!
... hogy kihozod belőlem a vadabbik énem.

Pár napig jó volt nélküled

Lassan két hete is van már, hogy
egy ostoba veszekedés után össze-csomagoltam,
és otthagytalak.
Pár napig jó volt nélküled.

Ha a nyugalom, a béke,
s a szeretet visszatér;
majd, ha úgy érzed, hogy
a jó szó többet ér:
hogyha nem beszélsz már
állandóan a pénzről,
és ha neked is elég volt
a veszekedésből

Akkor visszajövök,
hozzád visszajövök!

Ha a nyugalom, a béke,
s a szeretet visszatér;
hogyha nem dühít fel
egy gyöngybetűs levél;
majd, ha nem kutatod, hogy
aznap merre jártam,
és nem kéred számon,
mikor mit csináltam

Akkor visszajövök,
hozzád visszaövök!

Ha a nyugalom, a béke,
s a szeretet visszatér;
majd ha nem csapkodod
az ajtót mindenért;
majd ha nem érted félre
a néma telefonokat
és nem hiszed azt, hogy
csak neked van igazad

Akkor visszajövök,
hozzád visszaövök!

 

Szállj el szabadon

Két éve volt, egy koncert után,
az öltöző előtt feltűnt egy lány.
Álmodozva nézett, bárhol voltunk, követett ő;
de érzésekre akkor, sajnos nem volt sok idő.

Épp elmúlt tizennyolc és jött a ballagás;
az Üllői úti fákról a nyár illata szállt.
Éreztem, hogy vége, szégyen, férfi-fájdalom.
őt nem tarthatom vissza, most már szálljon szabadon.

Sivár, sötét az éj,
a világ nyugodni tér;
s én gyötrődöm az ágyon,
kapaszkodom beléd.

Vége, legyen vége,
a szenvedésre béke.
Szerelmes ne legyél
és ne gondolj a szépre!

Aztán összeborulva sírtunk egy vasárnap délelőtt;
csak torlódnak az évek mindkettőnk fölött.
Újrakezdeni mindent, talán lesz még alkalom,
de ne áltassuk egymást, most már szállj el szabadon!

Sivár, sötét az éj,
a világ nyugodni tér;
s én gyötrődöm az ágyon,
kapaszkodva beléd.

Vége, legyen vége,
a szenvedésre béke.
Szerelmes ne legyél
és ne gondolj a szépre!

Mást diktál az ész mást érez a szív,
csordulnak a könnyek, viseljük a kínt.
Majd elmúlik az érzés, most még nehéz mondanom;
ennyi volt az álom, most már szállj el szabadon!